5. rész – Légi katasztrófa

Fél nyolckor már a repülőtéren várakoztunk az indulásra. Hatalmas bőröndömet ismét sikerült teli pakolnom, így csak a fiúk tudták emelgetni, ezzel megkönnyítve az én dolgomat. Mindenki nagyon izgatottan várta a felszállást, hatunk közül öten imádtunk repülni, ám Kateről ezt nem igazán lehetett elmondani. Szegény már a kocsiban is reszketett, de amikor meglátta, ahogy felszállnak a gépek, úgy kellett lefognunk, hogy el ne rohanjon. Sosem láttam még semmitől sem félni, így a reakciói enyhén megdöbbentettek. Kis híján egy világ omlott össze bennem. 

-         Srácok, én oda nem akarok felmenni! – mutatott az égre ismét kétségbeesetten.

-         Kate, te soha semmitől sem féltél! Most mi történt veled?

-         De igenis féltem, és az a repülő. Fogalmazzunk úgy, hogy biztonságosabban érzem magam a száraz földön. Itt legalább nem zuhanhatok le több ezer méterből az óceánba. Ez rettenetes! Tériszonyom is van…

-         Nézd kiscsaj, belém bármi van, kapaszkodhatsz – ajánlotta fel nagylelkűen a raszta.

Rövid csók csattant a két ember között, mire nekem eszembe jutott Gustav tegnapi találkozója, melyről még mindig nem sikerült kifaggatnom. Mikor legalább annyit megtudtam, hogy egy régi osztálytársa volt, megszólalt a hangos bemondó, és felszólított minket, hogy szálljunk be a gépbe, és foglaljuk el a helyünket. A gépben Kate és Tom egymás mellett foglaltak helyet, én Gustav mellé kerültem, de néhány perccel később Bill hátra fordult és elkezdett nyafogni.

-         Valaki cseréljen velem helyet! Kiborít ez a srác. Egyszerűen megőrülök tőle… - mutogatott hüvelykujjával Georgera. Tekintve, hogy Kate és Tom túl jól érezték egymást, ahhoz hogy szét lehessen őket szakítani, a választása erősen ránk irányult. Gustav hevesen rázta a fejét, mire Bill hangja már erősen hisztérikus volt. – Azzal fenyeget, hogy egész végig a fülembe fog énekelni! Meg hogy alig várja, hogy elaludjak, mert akkor tele firkálja az arcomat. Nem bírok ki egy egész napot alvás nélkül. – kezdett megesni rajta a kőkemény szívem, és önként ajánltam fel Gustavot a cserére. Erre unokatesóm igencsak megsértődött, de nem volt mit tennie, hiszen én voltam a nő. Amikor helyet cseréltek, a légi utaskísérő hölgy igencsak csúnyán nézett rájuk, hiszen már csak pár perc volt az indulásig, és mihelyt Bill lezuttyant mellém, be is mondták, hogy most már maradjunk a helyünkön, mert megkezdjük a felszállást.

Erre a mondatra Kate igazán pánikba esett. Már előtte vagy egy tonna hányinger elleni gyógyszer vett be, de ez még így is kevésnek bizonyult és az utaskísérő felszólítását figyelmen kívül hagyva rohant a mosdóba. Tekintve, hogy a reggelije mégis a helyén maradt, igen rövid időn belül visszakísérték a helyére és megkezdtük a felszállást.  

-         Ez katasztrófa. – jegyezte meg görcsbe rándulva, ahogy emelkedtünk.

Mikor már egyenesben voltunk, Kate újra meglátogatta a mosdót, ezúttal sikeresen is, úgyhogy sokáig maradtam ott vele, hogy teljesen rendbe hozhassa magát. Egy újabb gyógyszerrel később már Bill mellett ülhettem, és Kate Tom vállán aludt a stressztől kimerülve.

-         Fogalmam sincs, hogy fogjuk hazajuttatni, ha ennyire nem bírja a repülést.

-         Pedig az egyik legjobb dolog a világon. Szállni, mint a madarak, fent a felhők fölött.

-         Szerintem is – hátra pillantottam, leellenőrizni hogy jól van –e és ekkor tűnt fel, így már Tom is békésen alszik Katenek dőlve. - Mi a véleményed róluk?

-         Nem hiszem, hogy túl tartós lenne majd a dolog. Tom szereti kihasználni a nőket annyira, amennyire csak tudja.

-         Pedig nagyon édes párt alkotnának.

-        Kettőnk közül mindig is inkább én voltam az, aki komoly érzelmekre vágyott. Ő csak kiélvezi a percet és az éppen aktuális barátnőjét.

-       Lehet, hogy butaság, de én hiszek benne, hogy akár még rá is rátalálhat a szerelem, és akkor megkomolyodik.

-        Legyen, ahogy mondod – felém fordult és rám mosolygott mind a hatalmas barna szemeivel mind pedig formás aljaival. – Mindenesetre én már csalódtam annyit, hogy bőven tudjon tanulni a hibáimból, és ne akarjon szenvedni, ahogy már engem látott.

-         Ó! Ez igen komolyan hangzik. Akarsz róla beszélni?

-         Nem igazán, nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen intim dolgokat osszak meg idegenekkel.

-         Tessék? Hogy érted azt, hogy idegen? – kicsit szíven ütött a dolog, hiszen a találkozásunk pillanata óta úgy éreztem, hogy nagyon jó haverok lettünk, hiszen már rengeteg dologról tudtunk egymással beszélgetni.

-         Ne haragudj, nem úgy gondoltam…

-         Bill, azt mondtad idegen, vagyok a számodra. – Bevillant, hogy én még a családomról is meséltem neki, pedig az kényes téma volt a számomra, ő pedig néhány exbarátnőjéről sem nyitja ki a száját.

-         Nem szeretnél inkább másról beszélgetni?

-         Bocs, de nincs kedvem beszélgetni - beraktam az Ipodomat a fülembe, és hosszú ideig nem koncentráltam rá, csak a zenére, miközben a perifériás látásomból nagyon is észleltem, hogy még mindig hozzám beszél, mint egy idióta.  Nem nagyon érdekelt, hogy miről hadovál nekem, hiszen egy idegennel ne beszélgessen Őfelsége Bill Kaulitz. Mikor már egyre idegesítőbb volt, hogy valamelyest láttam, ahogy kapcsolatot próbál létesíteni, becsuktam a szememet, melynek következményeképp el is aludtam. Néhány óra elteltével valaki kivette a fülhallgatót a fülemből, melyből már nem szólt a zene.

-         Mit akarsz? – förmedtem rá, aki kedves gesztusával viszont sikeresen felébresztett.

-         Kérlek, ne csináld ezt Jenny!

-         Mert? Szerinted mit csinálok?

-         Hisztizel. Mondtam már hogy nem úgy gondoltam.

-         Nem hisztizek.

-         De igen.

-         De nem.

-       De igen – az utolsó helyeslésénél megfogta a kezemet, hogy nyomatékosítsa szavait, amitől egy pillanatra elállt a lélegzetem, és teljesen ledermedtem. – De nem.

-         De igen.

-         Hahahaha! – nevetett fel, mikor leesett nekem is, hogy bizony csúnyán elbuktam a vitánkat egy pillanatnyi elgyengülés végett. – Tehát hisztizel.

-         Na jó, lehet hogy kissé túlreagáltam a dolgot.

-         Én, meg lehet, hogy nyersebben fogalmaztam, mint szerettem volna. Csak az szerettem volna ezzel mondani, hogy még korainak tartom, hogy ennyire megnyíljak a számodra.

-         Pedig én reménykedtem benne, hogy barátok vagyunk. – mondtam leszegett fejjel.

-         Azok is vagyunk, és ígérem, egyszer átbeszéljük mindezt. Csak kérnék még egy kis időt hozzá.

-        Rendben. – kissé felemelkedtem az ülésemből, hogy újra hátranézhessek, barátnőm jólétét megvizslatni, és örömmel tapasztaltam, hogy a légi katasztrófa minden irányból elszállt. Most Tom nyugodtan simogatta a fejét, és a színe is kezdett vissza térni a holtsápadtból az egészséges rózsaszínbe. Megkérdeztem tőle, hogy minden rendben van –e és ő egy fáradt bólintással jelezte, már nem kell aggódnunk érte.