[ 1. évad ]

1.rész - Ismerkedés és próba

-        Jenny! – kiabált fel az alsó szintről, egy ismerős hang. – Siess, mert el fogunk késni.

Aggódva tekintettem körül a szobámban, mert a kicsomagolás okozta rendetlenség miatt egyszerűen semmit sem találtam. - De nem találom a szemceruzámat! – kiáltottam le a választ, miközben éppen egy párnát hajítottam arrébb.

-       Még csak egy napja vagy itt, de már is elhagyod az összes cuccod. – a keresgéléssel töltött idő miatt észre sem vettem, hogy a srác már az ajtómnak támaszkodva állt és rosszallóan vonta össze a szemöldökét.

-        Nem is igaz, csak a sminkes táskám bújt el valahova.

-        Ez legyen a legkisebb gondod. Induljunk már!

-     Tádááám, meg van! – húztam elő a bőröndöm aljából egy kistáskát, melyet annyira telepakoltam a szépítkezős dolgaimmal, hogy félő volt, kiszakad az oldala.

-       Nagyszerű, öt perced van, és én elmegyek! – a türelmesség volt az egyik legnagyszerűbb erélye, de én rendszeresen át tudtam lépni nála a határt, így jobb volt nem fixírozni tovább mennyit bír még, és inkább berohantam a fürdőbe, hogy körbe rajzoljam a szemeimet. Ahogy végeztem rohantam is le a lépcsőn, ugyanis már fentről hallottam hogy unokatestvérem bosszúsan vágja be a taxi ajtaját. A nappaliban keresztszüleim békésen nézték a televíziót, úgyhogy köszönés képpen csak egy „sziasztok-ot” vetettem a levegőbe.

Mire leértem a kocsihoz, unokabátyám már teljes mértékben visszatért eredeti, béketűrő állapotába. A kerekek előre gördültek és mi elindultunk.

-     Nem lesz kínos, hogyha én is ott leszek a próbátokon? – kérdeztem kicsit megszeppenve.

-     Dehogyis! A srácok nagyon kedvelni fognak, feltéve, ha nem késsük le a találkozót.

-   Annyira örülök neki… – hálálkodásomat félbeszakította a fékezés és az ajtó újbóli kicsapódása. – Már meg is jöttünk? – kérdeztem csodálkozva.

-         Igen. Nincsen messze a terem, csupán a rajongók miatt utazom mindig kocsival.

-         Mindig elfelejtem hogy ismert ember vagy. Olyan irreális a dolog…

A terembe lépve kicsit meghökkentem, hiszen a filmekben a próbatermek mindig olyan modernek és felsőbbrendűek voltak, de ez csak egy átlagos szoba volt, világos fehér falakkal, egy kicsi konyhával a sarokban, egy hatalmas kanapéval és rengeteg hangszerrel meg kottával.

-         Csáó! – meghökkentségemből két srác üdvözlése ébresztett fel, mely teljes egészében az unokatestvéremnek szólt.

-         Sziasztok! Gustav nem is említetted, hogy hozol magaddal valakit… - egy magas fekete hajú srác lépett elém és két oldalról megpuszilt. Ekkor tűnt fel a másik kettőnek is, hogy én is ott rejtőzködöm valahol, Gusti háta mögött.

-      Ne haragudjatok, tegnap annyi minden kavargott a fejemben. Ő itt Jennifer, az unokahúgom. Nem rég érkezett hozzánk, és egy teljes hónapig nálunk fog lakni, mert a nagynénémék elutaztak. Úgy gondoltam idehozom és bemutatlak neki titeket, mert biztos vagyok benne, hogy fogtok még találkozni.

-         Én Bill Kaulitz vagyok. – mutatkozott be az udvarias feketehajú srác.

-         Örülök, hogy megismerhettelek! – mosolyogtam, majd Bill után egy hasonló magasságú raszta hajú fiú lépett elém.

-         Csácsá csajszi, Tom vagyok, Bill testvére. – A banda utolsó tagjának félhosszú barna haja volt, és kicsit morcosabbnak tűnt a többinél.

-         Georg Listing. - A rövid ismerkedés után Bill a kanapé felé mutatott invitálva ezzel, hogy leüljek.

-         Gusti már mesélt rólatok... Tokio Hotel, Igaz?  - heves bólogatások közepette léptek hárman a hangszereik mögé, de Bill inkább mellém pottyant.

-     Te játszol valamilyen hangszeren? – kérdezte, miután elhelyezkedett. Ahogy rápillantottam éreztem, hogy enyhe pír önti el az arcomat, annyira imponáló volt hogy a többiekkel szembemenve inkább az én társaságomat választotta, így készségesen válaszoltam minden kérdésére. Igazán érdekes egyéniség volt. Biztos voltam benne, bárhol van, fel tudja magára hívni a figyelmet.

-       Gitározom. – feleltem halkan, de Tomnak a válaszom éppen elég hallható volt ahhoz, hogy rám kacsintson, és mosolyogva akassza saját gyönyörűséges Gibsonját a nyakába, melynek nyelén a banda neve díszelgett.

-       Ez lenyűgöző! Én az éneklésen kívül nem értek máshoz. Mindig is utáltam tanulni, hangszeren tanulni meg pláne.

-         Emberek, elég ebből, próba van! Utána megvitathatjátok az élet nagy dolgait. – a barna hajú fiú nem csak első ránézésre volt mogorva. Hangján is hallani lehetett hogy rosszkedvű és türelmetlen.

-         Atyaég, hogy te milyen türelmetlen vagy! – rázta a fejért a frontember majd a helyére sétált. Ahogy hosszú ujjai az állványon pihenő mikrofonjára kulcsolódtak, láthatóvá váltak feketére lakkozott körmei, melyek kicsit szokatlanok voltak számomra egy fiún.

         Az idő nagyon gyorsan repült, ahogy elmélyedve hallgattam őket, hiszen fantasztikusan játszottak. A zenéjük mély érzésekről árulkodott, és a szövegeik ezekhez társulva, bármely tinédzsert megfogta volna. Negyedóránként adtak maguknak egy kis szünetet, ilyenkor újból neki álltunk beszélgetni. Körülbelül két órakor már mindenki azon a véleményen volt, hogy fáradt és ideje abbahagyni, de a zene előtt tisztelegve még egy záró számot mindenképp el akartak játszani, és eltökélt szándékukban állt engem is belevonni.

-         Légy szíves az utolsó számra állj be! – kérleltek az ikrek

-         Ezt verjétek ki a fejetekből! Én nem vagyok ilyen ügyes…

-         Biztosak vagyunk benne, hogy menni fog, hiszen csak egy-két akkordot kellene lefognod. Itt is van. – nyújtott elém egy, két oldalas lapot. – Ezeket ismered?

-         Igen, szinte mindet.

-         Akkor semmi akadálya! Itt van egy Johnson gitár. – a Tom által nyújtott hangszert a nyakamba akasztottam és egy hatalmas sóhajjal, áttanulmányoztam az elém rakott dallamot.

-         Legyen. De csak mert, ilyen szépen kértétek! 

-         Nagyszerű! – tapsolt egyet Bill – Most pedig beszámolok és kezdjük. Gustav leütötte az első ütemet, mi lefogtuk az első hangokat, néhány másodperc múlva pedig Bill gyönyörű hangja újra útjára eredt. Varázslatos négy perc volt, bár a játék közbeni gyomorgörcsöm, amit a félelem okozott, ne hogy elrontsam, kissé lefaragott a tökéletességéből. Mint ahogy a többinek, úgy a mostani számnak is hihetetlenül fülbemászó dallama volt. A lap teteje a „Durch den monsun” számcímet hirdette, mely igencsak nem volt mindennapinak mondható.

-         Az utolsó akkordok lefogása után, Tom fájdalmasan nyögött fel és mintha ördög bujkálna benne rakta le a gitárját.

-         Ezt nem hiszem el, már megint vérzik az ujjam. – szemöldökét ráncolta aztán hirtelen rám pillantott - Nem akarod esetleg meggyógyítani?

-         Mégis mivel? Nincs nálam ragtapasz… - szinte ki se mondtam még a szó végét máris a szám elé tartotta sebes mutatóujját, én meg gondolkodás nélkül adtam rá egy puszit.  - Most jobb?

-         Határozottan, szinte nem is érzem.

-         Ennek örülök, bár köztudott tény, hogy az én gyógyító puszim, milliókat érne. – a nagyképű szöveg után ártatlanul pillantottam körbe, szempilláimat rebegetve.

-         És akkor Gustav mondja nekünk, hogy mi vagyunk egoisták, mikor az ő drága unokahúga még rajtunk is túltesz – csóválta fejét Tom.

-         Lehet benne valami... - hirtelen egy kisebb zajra lettem figyelmes, a mondatot abba is hagytam és a hang forrását kezdtem el keresni. – Bill, ez a te gyomrod volt?

-         Igen. Szerintem sürgősen rendeljünk egy pizzát. - Tom a mentő ötlet hallatán máris előkapta a mobilját, tárcsázta a számot, bemondta, a nevét, és azt hogy négy nagy pizzát kér a próbaterem címére. Nagyjából félóra volt mire kihozták, de az sem telt unalmasan.

-         A pizza hegyekre tekintve azonban ismét ledöbbentem. – Ezt ti mind meg akarjátok enni?

-         Áh, nem láttad még az ikreket ebédelni. Én inkább arra fogadnék, hogy kevés lesz, sőt szerintem mi ma éhen maradunk.

-         Akkor én ezennel mentenék is egyet a magunk számára. – odarohantam az ételtoronyhoz és gyorsan lekaptam a legfelső dobozt.

-         Még mit nem! –háborodtak fel egyszerre a hoppon maradt fiúk – Fejenként egy doboz? Hova gondolsz te? – alattomos mosoly rajzolódott ki a szájuk szélére, majd egyszerre nekem rontottak és elkezdtek kergetni a szobán keresztül, mígnem a falhoz szorítva, három éhes srác társaságában találtam magam. Újabb mosoly jelezte a végítéletemet, utána pedig hat kéz kezdett el egyszerre csikizni.