2. rész - A búcsú és az újra találkozás
Amint odaértem, bekopogtam. Simone nyitott ajtót.
- Szia Emili!!- törölgette a szemét.
- Csókolom!! Miért tetszik sírni??
- Én nem sírok!!- törölte le az utolsó könnycseppet is a szeméről.- gondolom a fiúkhoz, jöttél, fent vannak a szobájukban.
- Köszönöm!!- mosolyogtam rá, remélve ettől jobb kedve lesz. Egy halvány mosoly hagyta el a száját, majd ott is hagyott, és bevonult a konyhába. Én felmentem a fiúkhoz. Megálltam az ajtójuk előtt. Jobb ajtó Bill, bal Tom.
- De kihez nyissak be először??- gondolkodtam hangosan. Aztán ec-pecel kiszámoltam, hogy Tomhoz nyitok be először.- Kip-kop!!- léptem be az ajtón.
- Szia!!- ott ült az ágyán.
- Nem megyünk át Billhez??
- De, mehetünk!!- felállt, majd átmentünk Bill szobájába.
- Kip-kop!!- mentem be az ajtón. Bill is az ágyán ült, de ő egy albumot nézegetett.
- Sziasztok!!- tette le maga mellé és felénk fordult.
- Mi jót csinálsz??- Ültem mellé, Tom meg leült a földre.
- Régi képeket nézegettem!!- vette fel az albumot, és felém, nyújtotta. Kinyitottam, és ott voltak a képek, amin még nagyon picik, és amin a családdal vannak. Nem sokat változtak, csak nőttek.- Olyan rossz lesz elmenni innen. Ide köt minden. A múltunk, a barátaink, te!!
- De majd még fogunk találkozni!!- csuktam be az albumot.
- Azt hiszed??- nézett rám Tom.
- Tudom!!- mosolyogtam rájuk.
- Ki megyünk a bunkerhez??- dobta fel hangulatjavítónak Bill.
- Mehetünk!!- állt fel Tom.
- De nem futunk!!- maradtam ülve.
- Nem fogunk!!- mondták kórusban a fiúk.
- Akkor mehetünk!!- felálltam, majd lementünk a lépcsőn. Elköszöntünk Simonétól, és mentünk is. Amint odaértünk, rögtön nekiálltak fogócskázni, és hogy engem se hagyjanak ki, már is elkaptak. Megint én voltam a fogó, ők meg nagy vidáman rohantak előlem. Így töltöttük ezt a napot is. Ha elfáradtunk, bementünk hűsölni a bunkerbe, ha meg nem, akkor rohangásztunk. El is felejtettük, hogy egy hét múlva elmennek. Nagyon jól éreztük magunkat. Későre járt már, ugyan még nem volt sötét, sem alkonyat, de a tegnapiakból tanulva inkább most indultunk haza.
- Gyertek fiúk, menjünk!!- indultam el. A fiúk is jöttek, de út közben Bill dúdolászott valamit. Egy kis rövid szövegecskét.
- Mit dúdolsz??- kérdezte Tom.
- Most jutott eszembe. Hallgasd csak: Csak gondolj rám és látni fogod, az angyalt aki melletted repül…
- Ez nagyon szép!!- ujjongtam mellette. Nem igazán értettem, mire akar ezzel a mondattal kilyukadni, de szép volt, és a dallam is. Hazaértünk.
- Holnap az oviban találkozunk!!- köszönt el Tom.
- Igen, holnap!!- majd egy nagy cuppanósat nyomtam az arcukra, és mentem befelé.
- Jól érezted magad??- kérdezte anyu, amint a konyhába értem.
- Igen!!- mondtad szomorúan.
- Mi a baj??
- Elköltöznek!!- hüppögtem, és a könnyeimmel küszködtem.
- Miért??- guggolt le hozzám anya, majd megölelt. Belőlem kitört a sírás, és úgy magyaráztam.
- Mert tudod, a papájuk és a mamájuk nagyon sokat veszekedtek, és elvállnak, így Simone néniék elköltöznek, és Jörg bácsi itt marad.
- Jajj kincsem!! És mikor mennek el??
- Majd jövő hét pénteken, este. Az ovis ballagás után.
- Akkor még egy hétig együtt lesztek, csak te és ők!!- mosolygott rám.
- Igen, de utána már nem!!
- Ráérsz még azon gondolkodni mi lesz utána. De most együnk, és nyomás aludni. Holnap ovi!!
- Rendben!!- meg vacsoráztunk, megfürdöttem és lefeküdtem. Reggel anyu ébresztett. Felkeltem, és felvettem a ruhámat. Lementem reggelizni, megittam a kakaómat. Anyu elvitt az oviba. Amint odaértünk megpuszilt, én meg boldogan mentem befelé. Tudtam, hogy Tomék már ott vannak. Amint beléptem, és átvettem a cipőmet meg is pillantottam őket az egyik sarokban. Odasétáltam hozzájuk.
- Sziasztok!!
- Szia!!- mondták egyszerre. Rengeteget játszottunk, az udvaron is voltunk. Az óvó nénikkel megint kiszúrtam, mert felcserélték a kitűzőjüket. Így hiába szólongatták őket, összezavartak mindenkit. Jól telt ez a hét, és el is felejtettük, hogy egy hét múlva már nem lesznek itt. Néha az étel is az óvó néni hajában kötött ki, ami neki nem igazán tetszett, de mi jót nevettünk rajtuk, de sajnos eljött a péntek, ami mindenkiben más érzést keltett. Voltak a többiek, akik örültek, hogy elmehetnek az oviból. Voltak, akik sajnálták, hogy itt kell hagyniuk az ovit. Volt két srác, akik szomorúak voltak, mert nem csak az ovit kell itt hagyniuk, és volt egy kislány, aki nem tudta mit érezzen. És ez a kislány én voltam. Reggel szomorúan, de felvettem az ünneplő ruhámat, és elindultunk anyuval az oviba.
- Mi a baj kincsem??- kérdezte az autóban.
- Ma utaznak el Tomék.- szipogtam.
- De nem örökre, fogtok még találkozni.
- Remélem!!- és ettől egy picit jobb kedvem lett. Megérkeztünk, a szülők már ott ültek sorba a székeken. Az ovisoknak be kellett menni. Anyu lecsücsült az egyik székre, én pedig bementem. Már mindenki ott volt. A ballagók a másik teremben voltak. Felsorakoztunk, majd kisétáltunk, és közben énekeltünk. Szerettem énekelni. A szülők nagyon büszkék voltak, és anyu is rám, de én sajnáltam, hogy ballagó dalokat éneklünk. Felálltunk, majd kijöttek a ballagók. Tomék mosolyogtak, ők lehet, hogy örültek neki. Biztosan azért, mert így majd megszűnik a veszekedés. Próbáltam én is mosolyogni. Az ünnepség végeztével mindenki hazament, csak Billék és mi maradtunk. Itt volt az ideje elköszönni.
- Mi egy kicsit kimegyünk, de egy negyed óra múlva indulunk haza, úgy készülődjetek.- mentek ki a szüleink.
- Hát akkor, sziasztok, nagyon fogtok hiányozni!!- öleltem meg őket.
- Te is nekünk!!- mondta Bill, és elkezdtünk sírni mind ketten. Tom az csak állt ott, de nem sírt. Egy könnycsepp sem volt a szemében. Mindig ő volt az erősebb, és Bill hamarabb sírt, velem együtt. Még szorongattuk egymást egy darabig, és alaposan el is áztattam Bill pólóját. Tom nem sírt, még egy könnycseppet sem láttam soha a szemében, és most sem. Amint kibőgtem magam, és Bill is megtörölgettük a szemünket.
- Akkor indulhatunk??- kérdezte Tom.
- Igen!!- mondtam szomorúan, de már nem azért voltam szomorú, hogy elmennek, hanem hogy Tom itt akar hagyni. Amint odaértünk anyuhoz, Tom odament Simonéhoz, Bill meg ott maradt egy picit még mellettem. Átölelt egyszer utoljára, majd a fülembe súgta:
- Tomnak is nagyon fogsz hiányozni, de nem szereti kimutatni az érzéseit.
- Köszönöm!!- öleltem meg.- Egyre felnőttesebben beszélsz!!
- Te is!!- majd odament ő is, és beszálltak az autóba. Sokáig integettünk még egymásnak, amíg teljesen el nem tűntek. Szomorú voltam, és nem is volt már semmihez kedvem. Hazamentünk, és én bezárkóztam a szobámba. Reméltem, hogy Billék is hasonlóan érzik magukat, és nem mosolyogva veszik tudomásul, hogy itt hagytak. És hogy én is annyira fogok nekik hiányozni, mint én nekik. Az idő telt, én még mindig szomorú voltam, de szerencsére találtam egy lányt, akivel jól összebarátkoztam. Rengeteget meséltem neki a fiúkról, mivel ő nem rég költözött ide. Az idő telt, és egyre jobban kezdtem elfelejteni őket. Már épp első osztályba jártam, amikor haza vezető utamon valamiért betértem a Billék utcájába. Egy kocsi állt a házuk előtt. Nem olyan volt, mint Jörg bácsi autója. Simonéra már nem emlékszem. Közelebb sétáltam, és pont akkor lépett ki a házból egy fekete manga hajú kicsit kócos srác. Nem ismertem fel, azt hittem, hogy Jörg bácsi újra házasodik, és az újdon sült arának a fia. Nem vett észre, hanem kisétált a kocsihoz, és beült. Nem soká egy rasztás hajú illető is követte. Egy ici-picit ismerősek voltak, de ő sem vett észre. Majd egy magas szőke hajú hölgy követte. Ő már nagyon ismerős volt. Mint ha már láttam volna. De hisz ez… hisz ez Simone néni. Elkezdtem szaladni felé, de ő már be is szállt az autóba és mentek is. Hiába kiáltoztam, nem hallották meg. Szomorúan vettem tudomásul, hogy itt volt a lehetőség, és azok lehet, hogy ők voltak, én meg nem tudtam velük beszélni. Haza indultam. Minden nap arra sétáltam, hátha megint ott vannak, de semmi. De nem adtam fel. Amikor csak tudtam arra mentem. Ha sétálgattam, ha suliból jöttem haza, és ha néha egy kicsit el is késtem, még reggel is arra sétáltam. A suli jól ment. Anyu büszke is volt rám. Lizával nagyon jóba lettem, mert ő volt az egyetlen, aki nem ismerte a fiúkat, csak onnan, amit előadtam neki róluk. De azért nem volt az igazi. Nagyon hiányoztak a fiúk. Nem mutattam meg neki a bunkerunkat, csak egyedül jártam ki oda. Egyik nap, amikor épp az utcájukból fordultam ki, nyugtázva, hogy megint nincsenek itt, elindultam a bunker felé. Hétvége volt, így nem kellett attól félnem, hogy elkések. Ugyanazon az ösvényen mentem, mint mindig. Odaértem a bunkerhoz, és mocorgást hallottam belülről. Néha ment már be oda egy mókus, meg hasonlók, de nem voltak olyan nagy zajjal, mint a mostani jövevény. Óvatosan felmásztam, és bekukucskáltam. A rasztás hajú ült ott. Bekopogtam:
- Kip-kop!!- majd bementem. Amikor rámnézett, mint ha szörnyet látott volna. Én nem ismertem föl. Egy ici-picit ismerős volt, de nem tulajdonítottam neki túl sok jelentőséget.- Szia!!- köszöntem rá a megdöbbent srácra.
- Emi… Emili??- kérdezte végül.
- Honnan tudod a nevem?- ültem le vele szembe.
- Hát nem ismersz meg??- nézett döbbentem.
- Nem, miért?? Ki vagy te??
- Én… én Tom vagyok!! Tom Kaulitz!!- üllt közelebb hozzám, most nekem ült ki a döbbenet az arcomra. sejtettem én, hogy valameikőjük az, amikor megláttam Simonét, de azért meglepődtem.
- Tom?? Tényleg te vagy az?? De… de hogy kerülsz te ide?? És Bill??- szegeztem neki a kérdéseket.
- Én vagyok, és aput jöttünk meglátogatni, de aztán eszembe jutott a bunker. Bill pedig nem akart jönni. Azt mondta túl sok, lenne az emlék, és hogy inkább megkeresne téged.
- Nem mondtam el senkinek a bunkert, még Lizának sem, de sokat meséltem neki rólatok, és nagyon hiányoztatok!!- öleltem meg.
- Ki az a Liza??- tolt el magától.
- Egy barátnőm, nem rég költözött ide.
- Akkor már el is felejtettél minket??
- Dehogy is!! Ő csak egy barát. Még mindig ti vagytok a legjobb barátaim.- öleltem meg, ám akkor egy újabb vendég jött.
- Hahó!! Itt vagy bátyus??- jött fel a mangás srác, és ő is megdöbbent, amikor meglátott Tom karjaiban.- Emi… Emili??- kérdezte ő is.
- Igen, Bill??- másztam arrébb Tomtól, és ő meg bemászott az ajtón.
- Én vagyok!! Te hogy-hogy itt??
- Csak eljöttem, sűrűn szoktam ide járni!!
- Úgy hiányoztál!!- lelt magához. Én is jó szorosan hozzá bújtam.
- Ti is nekem!!
- És elmondtad már valakinek ezt a helyet??
- Nem, senkinek!!
- Még Lizának sem!!- tette hozzá Tom.
- Ki az a Liza??- tolt el magától ő is.
- Egy barátnőm!!
- Értem!! Nem változtál semmit!!- mért végig.
- De ti viszont nagyon sokat!! Téged is csak azért ismertelek föl, mert Tom itt volt.- mutattam Billre.
- Az biztos. Kicsit változott az ízlésünk.- kezdett bele Bill.
- Én jobban szeretem a lengébb cuccokat.
- Én meg inkább a feketéket.
- És ez az új haj??- kérdeztem tőlük.
- Meguntam, hogy mindennap be kell lőni, így berasztáztattam. Anyu nem igazán örült neki!!- mosolygott Tom.
- Jaja, hallani kellett volna azt a veszekedést!!- röhögött Bill.
- És a tied??
- Ez egy hosszú történet.
- Ráérek!!- mosolyogtam és belekezdtek a sztorizgatásba. Nagyon jó volt újra találkozni velük, és rengeteget meséltek.
|