1. fejezet: A legjobb barátok elvesztése, egy kósza érzelem miatt?!

A Loitsche kisdomb tetején egy 18éves lány pásztázta a vörös fényben szikrázó égitestet. A felkelő nap fénye huncuttan megvilágította egykori lakhelyének parányi utcáit. A lány tekintete a földre csúszott, ahol egy, egyre hatalmasabb fekete folt közeledett az ő árnyéka felé. Pár másodperc múlva már két számára nagyon kedves fickó alakját tudta kivenni a sötétségből. Tudta, hogy a két srác őt, azaz a hátát figyeli, de nem szólt semmit.

- Végre, megvagy, Jenna! – szuszogta az egyik srác. – Már mindenhol kerestünk! A lány továbbra is hallgatott. Gondolataiba merülve folytatta a városka kutatását.

- Hova tűntél? –érdeklődött a másik emberke.

Jen, felállt, és a két hang irányába fordult, így szemtől szemben találta magát Bill és Tom Kaulitzcal. Szeme előtt felsejlettek a régi emlékek. 6éves korukban találkoztak először, itt Loitscheben, amikor az ikrek édesanyjukkal, Simone Kaulitzcal ide költözött. Legjobb barátok voltak hosszú időn keresztül.

Jenna, bíztatta Billt minden áldott nap, az éneklésre, és Tomot sem hagyta soha békén. Mind a hárman osztálytársak voltak, egészen addig a még Tomot, át nem rakták a B-be. Ezután, már csak Billel tudott órán beszélgetni, de őt aztán nem kímélte. Ő volt, aki először megszólta Tomot a rasztái miatt, Billt pedig a sminkelés miatt, de később rájött, hogy ők így jók, ahogy vannak, rasztával és sminkeléssel, avagy a nélkül. Amikor Jennának is elváltak a szülei, csak Billékre tudott támaszkodni, mivel neki sem voltak más barátai, ahogy a fiúknak sem. Nem volt barbiezós típus. Inkább rohangált a porban és a sárban az ikrekkel, mint hogy bezárva a négy fal közé beszéljen egy babához. De ezek a dolgok később elkezdtek változni. A srácok megutálták a természetet és a bogarakat, Jennel ellentétben. Ő mindig is természetimádó maradt. Elkezdtek még jobban egymáshoz ragaszkodni, és csajozni, így néha magára hagyták a lányt, de ezeket, a problémákat mindig meg tudták beszélni. A legnagyobb változás viszont azt követően jött, mikor a fiúk kaptak egy lemezszerződést. Jen nem irigykedett, hogy nekik sikerült az, ami neki soha nem jött össze, azaz a zenélés. Csak néha csalódott volt, hogy már nem foglakoznak annyit. Az ikrek és ő, más gimnáziumba kerültek. Így történt meg az, hogy a lánynak lett egy új barátnője, az ikreknek pedig egy új barátjuk, Andreas.

Egyszer bekapcsolta a tv-t, és barátait látta viszont belőle, egy varázslatos klipben, a Durch Den

Monsunban. Felkapta a kagylót és rögtön tárcsázott is. Elmondta a véleményét a csodálatos szerzeményről, és azt hogy ezzel tuti befutók lesznek, de ezt Bill és Tom folyamatosan tagadta.

Pár hónappal később viszont érkezett egy csomag a részére, melynek tartalma egy CD és egy levél volt. „Platina lemezesek lettünk!” ismerte fel benne Bill kézírását.

Volt mikor találkoztak pár koncert után, de ezek egyre ritkábbak lettek, mert a fiúk általában Andreashoz mentek, mikor ki akartak kapcsolódni.

A lány érzései, kezdtek átalakulni, és hogy a barátságukat meg tudja tartani, és nem szétszakítani, ezért inkább kiment Angliába tovább tanulni.

Bill iránt mély érzelmeket kezdett el táplálni, de tudta, hogy a fiú ezt soha nem viszonozná. Menekül a saját érzései elől, ami folyamatosan kísértette, de ő nem hagyta, hogy ezek eluralkodjanak felette. Próbált nem gondolni a fekete hajú sztárra, de nem ment neki. Ennek következtében, ritkította a telefonhívásokat, hogy minél kevesebbet kezdjen el kalimpálni a szíve, mikor meghallja, a fiú édesen csengő hangját. Lassan teljesen megszakadt köztük a kapcsolat. És a hosszú évek után most találkoztak először.

- Hogy találtatok meg? És miért kerestetek? – a lány továbbra sem vette le a szemét az ikrekről, bár érezte, hogy a szíve már olyan hangosan zakatol, hogy félő, hogy ezt ők is meg fogják hallani.

- Szépen megnőttél. – Bill megpróbálta a beszélgetést a csevej útjára terelni. – Olyan...nőies lettél.

- Miért eddig nem voltam az? – Jen szemöldöke szinte e homokára csúszott – De nem feleltetek a kérdésemre! Honnan tudtátok, hogy haza jöttem?

- Anyukádtól.

- Aham…

- Megkerestük, hogy esetleg nem találkozhatunk e valamikor. És azt mondta, hogy a napokban haza látogatsz. – Most a rasztás vette át a szót, de a lány közbe vágott

- És Andreast hol hagytátok?

- Nem hívtuk el. – a nap már kezdett teljesen feléledni.

- Fura. Pedig általában ha épp nem a bandával vagytok, akkor vele.

- Jenna! Tudjuk, hogy mi is hibásak vagyunk, de amikor hívtunk soha nem vetted fel a telefont. – szabadkozott Bill

- Ez már nem az a barátság, ami volt! Megváltoztunk! Mind hárman, nagyon sokat változtunk! Az érdeklődési körünk is más lett. – tört ki a lányból - És már ez az egész olyan fura. Nem is tudunk miről beszélgetni. Most én kezdjek el nektek arról dumálni, hogy hány tampont használok el egy vérzés

alatt? Vagy ti nekem arról beszámolni, hogy milyen volt az utolsó csajotokkal? Köszi, de ebből én nem kérnék!

- Nem igaz! Te nem hagyod, hogy megpróbáljunk veled beszélni! – Bill hangjában keserűség csengett -  De még is miért? Már nem szeretsz már minket? Hiányoztál! Ki mentél Angliába, úgy hogy mi nem is tudtunk róla! El se tudod képzelni, milyen érzés volt, mikor beállítottunk Marthahoz és ő azt mondta, hogy elutaztál Angliába, és erről az állítólagos legjobb barátaidnak nem is szóltál!

- Hírtelen jött az ötlet… nem volt időm… – minden erejével védekezett, mikor ő tudta a legjobban, hogy Billnek nagyon is igaza van. A lehető legegyszerűbb megoldást találta ki, hogy eltűnjön Németországból, mielőtt újra valamelyik Kaulitznak a szemébe kell néznie.
- Persze! – a srácnak összeszűkült a szeme – Legalább lennél őszinte! Ennyi év barátság után, szerintem igazán megérdemelnénk!

Jen gondolatai sorra követték egymást, szája pedig az igazság tökéletes ellentétét formálta meg.

- Én őszinte vagyok! De ez már nem barátság nem fogjátok fel? Nem kellett volna így elhanyagolnunk egymást! És akkor még az lenne…

- De ha nem vennéd észre, mi pont ezért jöttünk! Hogy helyre tegyük mind ezt!!! - a legutolsó erejét is megfeszítve próbálta kicsalni a az igazságot. Tudta, hogy valamit titkol előle, mert mint mindig, amikor hazudik, vagy titkolózik, remeg a keze.

- Bill, hagyd! Nem látod, hogy ezt a kapcsolatot már rég nem akarja? – Tom vetett még egy utolsó lenéző pillantást, majd hátrafordult, és ugyan olyan gyorsan, mint ahogy jött el is tűnt.

- Igaza van Tomnak ugye? – Bill szemére kiült, hogy fél a választól .

- Nem… azaz igen… bármint de hogy is... nem… nem tudom. – most először elbizonytalanodott, a mindig határozott Jen. Nem tudta mit akart, és ez ijedséggel töltötte meg a testét. Egyrészt szerette volna, ha Bill a közelében marad, még ha nem is lehet az övé, más részt viszont félt, hogy ebbe teljesen beleőrülne. Hiába, a lány halálosan szerelmes volt.

- Szerinted még is mi változott meg 6éves korunk óta?

- Mi! És az hogy híresek lettetek! Világhírűek! Az égész világ értetek rajong! És a rajongótok is mindig szétszakítanak minket. És nem akarom, hogy azt higgyék, hogy a barátnőd vagy Tomé vagyok… 
- Értem. Mindegy. De azért egy utolsó ölelést még adok. – megölelte a lányt, aki már a sírás küszöbén állt. – Szia. Legyél jó, és ha meggondoltad magad, szerintem még haverok simán lehetnénk.

- Szia.

Hátat fordított a hőn szeretett fiúnak, és mikor már nem halotta annak messzi szuszogását, leroskadt a földre, majd elkezdett sírni. Csak sírt és sírt. A saját érzésein sem tudott kiigazodni, nem hogy a most történteken. Még mindig ott tartott, hogy most már soha többé nem fogja látni, és az édesen csilingelő hangját hallani. A tudatáig az még el sem jutott, hogy most elveszítette két legjobb barátját is. Hiába...az ember néha az eszére próbál hallgatni a szíve helyett. De az agy nem mindig mutatja meg a leghelyesebb döntést, mint ahogy a szív sem.

Késő éjjel a becsapódott ablak zajára kelt. Alig egy negyed órája tudott elaludni a sok sírástól, és már is felébredt. Oda sétált az ablakhoz, és újra becsukta azt. Kinézve látta, ahogy a fák ide-oda dőlnek a hatalmas szél miatt. Vihar közeledett. Egy hatalmas őszi vihar, de ez a lányt most egyáltalán nem érdekelte. Végignézett a szobáján, ahol éveken keresztül élt. Tekintete meg állapodott egy aranyos képkereten, ami az íróasztalán pihent. Nagyot mosolygott, mert a műn az ikrek kétbalkezes munkája volt kivehető, de mikor a képkeretről a benne elhelyezkedő fotóra vándorolt, már szemét könny árasztotta el. Magához ölelte a kis emléket, majd elkezdett kutatni a fiókjában. Kivett egy tollat és egy papír fecnit. Legszebb írásával írt rá pár sort, majd oda sétált a szekrényéhez, kihúzott belőle egy fekete pólót, melyen a rózsaszín betűk ezt hirdették: „ i love you better than my life„

Felvette kedvenc sötét színű farmerét, majd egy szegecses övet, egy csuklószorítót, és a végén halványan kihúzta a szemét.

Felkapta a kis fekete hátizsákját. Lassú léptekkel becsoszogott a fürdőbe. Ebben a pillanatban nem bírt gyorsabban, menni, mert a lelkét nyomó fájdalom a lábára is kihatott. Itt is még egyszer körülnézett. Ez volt a lakásban a kedvenc helye, mert itt csókolózott először, ráadásul egy nap 2x is.

Először Tom száját érte az övé, majd Billét. Akkor még nagyon rosszul volt ettől, szörnyű érzésnek tartotta, de most így visszagondolva, talán az volt élete legszebb napja. Odasétált, a csap fölött lévő szekrényhez, mely egyben tükörként is szolgált. Kinyitotta, és ki vett belőle, két kis kerek dobozkát, amik a rossz alvási szokásai és folytonos éjjeli felkelései miatt voltak.

Utálta a gyógyszereket, ezért csak ritkán vette be, nagyon kivételes alkalmakkor. A dobozok majd nem, hogy tele voltak. Besüllyesztette a kis hátizsákjába, és rátekintett a kis papír cafatra, amit még mindig szorongatott. Lassabban mozgott, mint eddig. Oda ment az ajtója elé. A lehető leghalkabban kinyitotta, és folytatta útját, le a lépcsőn az előszobába. Miközben elhaladt édesanyja szobája előtt, egy picit megtorpant, és elkezdett hallgatózni, de csak egy kedves hang szuszogását hallotta. Megnyugtatta magát, hogy anyukája, mélyen alszik, így kicsit bátrabban sétált, a fogas felé. Levette a kedvenc és egyben legmelegebb pulcsiját, kinyitotta az ajtót, végig sétált a kis ösvényen kapu irányába, azt is kicsapta és elindult a park felé.

2.fejezet: A végzetes csók

A sötét éjszaka csendjét, csak egy 18éves lány halk szipogása törte meg. Az egyik lámpa pont megvilágította a fa alatt ülő személy arcát, így kilehetett olvasni belőle, a szomorúság minden egyes formáját. Kicipzározta a fekete táskáját, elő vette a kis gyógyszeres dobozokat és lenyelte azoknak egész tartalmát. A mobilját is előkapta, tárcsázott egy számot. Nem vették fel. Megint megcsörgette, mire egy halk, álmos és egyben egy kicsit indulatos hang szólt vissza.
- Tessék! Kaulitz.

- Szia, Bill! Jen vagyok.
- Helló. – hallani lehetett, hogy a fiú mindjárt bele alszik a telefonálásba, de mikor felismerte a hangot kicsit felélénkült.
- Kérlek, gyere ide a parkba a fánk alá!! Kérlek! - próbálta vissza tartani szipogását, de nem nagyon ment neki.

- Úristen, Jen! Valami baj van? Jól vagy? –  Kaulitzot mint ha ágyúból lőtték volna ki, annyira magához tért. Kipattant, az ágyából, és elkezdett öltözni.

- Nem…nincs…csak gyere ide. – a lánynak újra könny gyűlt a szemébe. 

Még, hogy baj?! De még mekkora, de nem akart, hogy a fiú tudjon róla, mert akkor biztos lebeszélné, neki pedig így volt jó. Nem bírta az életét elképzelni, Bill nélkül, ezért inkább ezelől is elmenekült, mint eddig minden elől.

Lenézett a már kicsit ázott cetlire, ami még mindig a kezében volt, úgy szorította, mint ha az mindent megoldana, pedig csak pár sor volt ráírva. Csak pár sor!

Bill, futva szaladt le a lépcsőn, tudta, hogy valami baj van készülőben. Idegesen nyúlt a kocsi kulcsa után, és rohant a garázsba. Nem volt messze a park, kiskorukba oda mindig gyalog jártak ráadás, kerülővel, mert először Jennáért mentek, és csak utána együtt a parkba. Pontosabban a parkban egy kis fa alá, amibe még 10éves korukban ezt vésték:

Örök barátok:

Jenna Bill

Tom

Akkor még ők se tudták, mi lesz ezek után 8évvel, de ha valamelyikük szomorú volt, ide kijöhetett gondolkodni, és nem zavarta senki. Titkon Bill még a mai napig sokszor megfordul itt, ez a hely egy kicsit nehézkesen megközelíthető. A park egy elhagyott része. Összesen egy lámpa van itt, az is majd nem a fa mellett. A fiú oda futott a sövénykerítéshez, mellyel a terület körül volt véve, de akkor még nem látta. Kicsit beljebb ment, akkor vette észre a szipogó földre kuporodott lányt. Oda sétált hozzá, és felhúzta.
- Minden rendben? – Jen érezte, hogy a szíve megint kétszeres tempót vett fel, még így bealtatózva is, egész testét melegség töltötte el.

Válasz helyett, nehézkesen, odabicegett, majd megcsókolta a fiút.

Bill egy másodperc töredékéig, azt se tudta hol van, de miután észbe kapott vissza csókolt. Mind a ketten erre vártak 6éves koruk óta, hogy egyszer ajkuk újra összeforrjon, és nyelveik ismét érintkezhessenek. Csak ezt egyik sem tudta a másikról. Elváltak, és ekkor, a törékenyebbik fél össze esett.

- Jenna! Mit csinálsz? Héé! Ébren vagy?! – elkezdte finoman pofozni a selymes arcot, de csak két üveges szempár tekintett vissza rá. – JENNNAAA!!! NE! – a halált fogadó könnyek az őszi esővel együtt törtek ki.

Bill Kaulitz még soha nem érzett ilyen nagy fájdalmat. Akkor sem mikor a lány távol élt tőle, mert akkor tudta, hogy jól van, és hogy visszajön...

Lenézett a földre, és észrevett egy kis cetlit. Mélyen a zsebébe rejtette, és elkezdett a táskájában kutatni, megtalálta a két üres dobozkát, melyeken ezt a feliratot látta:

„Altató és nyugtató kapszulák 15db

Az altató tablettába erős hatása miatt,
csak napi egy kapszulát lehet bevenni.

Túladagolása, ájulást, önkívületi állapotot, kómát

És esetleg szívleállást okozhat.

Csak recept által kapható”

Bill hirtelen a lány mobilja után kapott, és a mentők számát olyan gyorsasággal tárcsázta amennyire csak tudta. A könnyektől látni is alig látott, lélegzet visszafojtva a lány mellet ülve várta az életmentő autót, de ekkor már késő volt… túl késő.

 3.fejezet: Az a pár mondat…
Egy fekete hajú fiú ült az ágyán, és a plafont bámulta. Próbálta felidézni élete legszebb pillanatait, de rájött, hogy ezekben, mind volt szerelme is szerepel. Folyton a hosszú barnahajú, és gyönyörű kék szemű, lányra gondolt. Már egy hónapja, szüntelen, fájdalom gyötörte. Nem tudott, se aludni, se dalszöveget írni, mert akkor folyamatosan a szerelmes dalai ihletőjére gondolt. A nagy szomorúság, és az annál még nagyobb fájdalom között, eszébe jutott a parkban a végzetes este. Élete legszörnyűbb, és egyben legjobb napja, mikor rájött, hogy a lány viszont szereti, és ugyanekkor egy pillanat alatt el is vesztette… ekkor a gondolataiba egy kis fecni férkőzött, és annak tartama. Az a kis papírdarab, amit aznap a nadrágjába süllyesztett. Oda rohant a szekrényéhez, és kivette belőle a nadrágot. Egy kis kutakodás után, meg is találta. Azóta a ruhadarab nem volt kimosva. Nem is kellett, hisz majdnem minden nap másik nadrágot vett fel. Elkezdett kutatni a zsebében, és meg is találta, amit keresett. Kivette, majd rápillantott. Jenna kézírása szerepelt rajta és pár könny áztatta sor.

„Kedves Bill!
Sajnálom, hogy így maradok meg az emlékezetedben, de szükségem volt rá, hogy még egyszer, utoljára belenézhessek, a gyönyörű, mélybarna szemeidbe, és még egyszer megcsókolhassalak, utoljára…
Tudom, most örültnek nézel. Hogy miért tettem azt, amit tettem?! Most meg is magyarázom.
Halálosan szerelmes voltam egy 18éves srácba. Egy sztárba, aki valószínűleg, soha nem lehet volna az enyém. 

Tudom, hogy barátságnál soha sem éreztél többet irántam, és ez fájt. Nem tehettél róla. Erről csak is én tehetek!
Nem hiszem, hogy képes lettél volna szerelemből szeretni egy magamfajta egyszerű, és érdektelen lányt, 
és ha még is (amire elég kevés esélyt láttam) a rajongóid miatt nem is működött  volna.

Kérlek, ne haragudj, rám, hogy végig kellett nézned, ahogy elmegyek.
És ha lehet, mint volt legjobb barátod, kérnék még egy utolsó dolgot.
Mindig emlékezz rám, és a zenélést életed végéig folytasd, mert az embereknek szükségük van rá!

A síron túl is szeretni foglak: Jenna

A sorok elolvasása után egy 18 éves srác, felzokogott, majd térdre rogyott a kis Loitschei házuk szobájában. Úgy érezte, hogy onnan már soha többé nem tud felállni…

Ikertestvére, a halk puffanásra felszaladt a szobába. Tom tudta, hogy ez a korszak testvére életében talán az egyik legnehezebb. Ő még nem volt szerelmes, de mindig látta, hogy Bill hogy szenved Jen miatt, és most… elképzelni sem tudta mit érezhet a fiú… ezért is féltette annyira.

- Jól, vagy öcskös? – kérdezte, de látta, hogy felesleges volt, mert a válaszra már magától rájött. Bill egyáltalán nem volt jól. Összetört szívvel, a padlón kuporodva, egy pírral a kezében rázta a sírás.
-  Mi történt? – Tom kétségbeesetten nézett a szenvedő emberkére, de ikre még csak fel sem pillantott, csak oda nyújtotta neki a lapot.
- Én öltem meg! – a szavakat csak nagy nehezen tudta kipréselni magából. – Ha időben elmondom neki, hogy szeretem, most nem ez lenne. Most együtt ülhetnénk itt. Tom.. miért?! Miért csinálta ezt?

Először nem felelt a feltett kérdésre, inkább leült mellé és átkarolta öccse vállát. Rápillantott a kis lapra, majd a lehető, legszeretetteljesebb hangján megszólalt.
 

- Figyelj, Bill tudod, mit mondana most a helyemben? - Bill vagy nem tudott vagy nem akart megszólalni – Azt, hogy ne hagyd magad egy emlék mellett, lépj tovább és éld az életed! Ismered ezt a mondatot nem? Mindig ezt hajtogatta, és most is ezt mondaná. Tudom, soha nem fogod elfelejteni, de ha ő most lát, biztos, hogy a régi Billt szeretné látni, az életvidám, Billt, és nem a földre roskadt depresszióst.

Tom érezte, hogy amit mondott az teljesen igaz, és hogy ezzel most sok erőt adott egy személynek…  

Vége!

Remélem tetszett  =)